Magányos ​pavilon

1956. október 26-án a hűvösvölgyi „Christián Pál” klinikán a késő esti órákban revolveres férfi követeli egy katona elsősegélyes gyógykezelését. Nagy Zsófia – a kórház vezető nővére – magához téríti az eszméletlen sebesültet, majd a viharkabátos férfival együtt a kapuhoz támogatja őt. Ezután – hirtelen támadt elhatározással – a kórház kertjében megbúvó „magányos pavilon”-ban, saját szobájában rejti el a kimerült férfit a felkelők üldözése elől.
Ki ez a titokzatos férfi, aki sebesült karral a mások életét menti? Hogyan viselkedik az országos veszély napjaiban a vérbeli forradalmár? Miért támad szerelem a nyugalmas életű ápolónő szívében a megnyugodni nem tudó, másokért lobogó férfi iránt?

Az elbocsátott légió

Smidt Flórián, az egykori parasztfiúból lett katonatiszt megjárta a Rákosi-korszak börtöneit és internálótáborát. 1956. októberében könnyen megtalálja a jellemének megfelelő cselekvési formát – aki olvasta a Magányos pavilon című regényemet, ismeri életének ezt a szakaszát –, de mihez kezd forradalmár természete a békés és ellentmondásos években?
Útja fenyegetések és pusztulás között kanyarog, látja régi bajtársainak tönkrement életét, a rendszer megbúvó és nyílt ellenségeit, találkozik az Államvédelmi Hatóság egykori embereivel.
Magánéletét látszólag rendbe hozza a szerelmével, Nagy Zsófiával kötött házasság, de itt sem kerülheti el a tragédiákat.
Vajon minden fájdalom, bánat, sértődés után is megmarad-e Flórián annak a forradalmárnak, aki még húsz évvel ezelőtt elindult, hogy megvédje az újországot, a nép hatalmát?
„Hősnek azt az embert nevezzük, aki középpontjából kimozdíthatatlan” – mondja egy amerikai bölcselő, vagyis mindig jelleme alapvető előírásai szerint cselekszik. Jó volna hinni, hogy Smidt Flórián sorsa ugyanezt példázza.