A hatvanas évek végétől 1981-ben bekövetkezett haláláig viaskodott Jurij Trifonov e regény anyagánál, gyermekkorának meghatározó élményével, apja, rokonai, ismerősei tragikus eltűnésével, a harmincas évek fojtogató atmoszférájának felidézével. Az Eltűnés a maga torzó voltában is az életmű csúcsa, s nemcsak azért, mert a korábbi jeles művek, a Máglyafény, a Ház a rakparton, Az öreg, a Hely és idő, valamint számos novella motívumainak ez a forrásvidéke, hanem mert a személyi kultusz időszakáról, a terror tombolásáról aligha született ennél megrendítőbb olvasmány. Trifonov régi forradalmár családban született; apja, nagybátyja a száműzetést is vállalva életét tette fel a nagy ügyre, október győzelmére. E család a kiterjedt rokonsággal együtt a harmincas években egyre inkább elszigetelődik, s 1937-ben már valamennyien, igazuk tudatában, várják büntetésüket, ki, mert a fasizmus veszélyére figyelmeztetett, ki, mert a koncepciós perek jogi megalapozottságát firtatta, ki, mert csak élt és tisztességgel dolgozott. E fojtogató élgköben - ahol az ismerősök, családtagok, barátok eltűnése mindennapos - kell a regény kisiskolás hősének eligazodnia a világ dolgaiban, itt kell rádöbbennie, hogy többféle igazság létezhet, hogy a becstelenség és árulás diadalt arathat. Lehet-e ilyen poggyászal nekivágni az életnek? Mi az, amit el kell felejteni, mi az, amit sohasem szabad? Trifonov vallomása a gyermekfővel átélt megpróbáltatásokról nemcsak izgalmas korrajz, hanem, mint minden jelentős irodalmi mű, máig érvényes tanulságokkal is szolgál.