Több mint száz éve folyik az 1848/49-es események két meghatározó személyisége - Kossuth és Görgey - erkölcsi pere. Kossuth az elbukott szabadságharc után egyesek szerint gyáván kibújt a felelősség alól és kimenekült az országból, mások szerint a nemzet jövőjéért folyó küzdelem érdekében bölcsen választotta az emigrációt. Görgey viszont, amikor letette Világosnál a fegyvert, egyesek szemében »aljas áruló«-nak számított, némelyek viszont úgy vélték, tettével az értelmetlen áldozatoktól kímélte meg nemzetét. Ők maguk 1849. augusztus 10-én találkoztak utoljára az aradi vár kazamatájában, ahonnan kölcsönösen mélyen megbántva távoztak. A sors különös fintoraként: mindketten emigránsok lettek, csak éppen a közvélemény szerint ellentétes előjellel. Görgey Világosnál letette a fegyvert, s a császár - cári közbenjárásra - kivégeztetés helyett Viktringbe száműzte, Kossuth pedig maga választotta azt, hogy külföldre telepedik. Átlépve a török határt, hamarosan megírta Viddini levél címen ismert röpiratát, amelyben ő maga az elsők között nevezte hazaárulónak egykori tábornokát. Vádjának hatásos cáfolatát Görgey csak 1867-ben adta meg Gazdátlan levelek című írásában. Ez utóbbi azóta sem jelent meg.
Görgey és Kossuth perében végre talán meg kellene hallgatni magukat a szembenálló feleket is. Az utókor immár tisztességgel és tárgyilagossággal tartozna emléküknek, s ezt a tisztánlátást és tárgyilagosságot kívánja elősegíteni kiadványunk, amikor egy kötetben tesszük közre Kossuth és Görgey véleményét egymás szerepéről és az eseményekről, kiegészítve egy mai történésznek, Pusztaszeri Lászlónak a kort és a körülményeket megvilágító érdekes tanulmányával.