1945-ben ​született francia író Goncourt-díjas regénye. Fiatal íróé. 1978-ban jelent meg, egyetlen év alatt számos nyelvre fordították le, dícsérő méltatása angol, német, szovjet lapokban egyaránt olvasható.
Mert olyan kalandregény-izgalmas? Mert narrátor hőse a saját emlékezetvesztését mondja el? Meg azt, hogy milyen nyomozások útján és árán tudta meg újra, hogy kicsoda is, vagy legalább kicsoda lehet, mi a neve, kihez volt köze, mikor és mennyi, és ki volt az a lány, akivel 1943-ban a megszállt Franciaországból Svájcba akart menekülni, de csaló embercsempészek karmai közé került, s nem látta többé a lányt, nem lelte többé saját magát sem?
Kalandregény – már-már detektívregény és dokumentumaktaszerű – izgalmassága miatt is értékes regény ez. De azért is, mert fiatal írója, aki a második világháború után született, egy háborús lidércnyomás példáján a lidércnyomások embertelenségét általánosítja, közben pedig azon tűnődik – tárgyától, regénye cselekményétől függetlenül –, hogy vajon van-e az embernek múltja, vagy nincsen, ne legyen, jövője legyen-e, vagy nem lehet jövője múlt nélkül.
Izgalmas azonban ez a regény azért is, mert újabb példája annak a világirodalmilag győztes stílusnak és szerkesztésnek, amely minden ékítményről lemondva, szinte csak „dokumentálva”, a cselekményesség bevált patentjeit elutasítva teremt újféle feszültséget, képes szépirodalommá avatni utcaneveket, telefonkönyvet, személyi kartotéklapok szövegeit.