Az oktatás hatékonyságát javító törekvések, a tanügyi reformok többnyire a tananyag átadásával, az oktatás szervezésével foglalkoznak. A szakértők a tárgyi oldalra koncentrálnak, meghatározzák mit, mennyit, hogyan kell tanítani. Kidolgozzák a metodikákat és didaktikákat, az oktatás tartalmát, struktúráját, megszabják a követelményrendszert, exakt módon megfogalmazzák, mit kell a tanulónak teljesítenie. Eközben hajlamosak megfeledkezni az emberi oldalról, a befogadás feltételeiről, arról, hogy miképpen képes a tanuló elsajátítani a tananyagot, hogyan tudja teljesíteni a követelményeket. Figyelmen kívül hagyják azt a fontos körülményt, hogy a tanulás munkát jelent, mely a tanuló fizikumát, idegrendszerét terheli, és erőteljes teherbírást kíván. Arról pedig még kevesebb szó esik, hogy miképpen tud megfelelni a pedagógus az egyre növekvő elvárásoknak. A tanulás-tanítás eredményességének elsőrendű meghatározója a tanulók és a tanárok munkaképességének színvonala. A munkaképesség problémája a hagyományos pedagógiában nem merül föl, ezt az egészségügy hatókörébe tartozónak tekinti. Úgy vélik, ha valaki egészséges és munkába, illetve iskolába mehet, akkor egyben munkaképes is. Holott a munkaképesség széles határok közt változhat az egészségzónán belül a gyengétől a csúcsformáig. A munkaképesség, mint pedagógiai kategória elsőként a Kovács-módszerben jelenik meg. Itt fogalmazódik meg világosan az a szükséglet, mely a gyakorlatban égetően jelentkezik már régóta. Nevezetesen az, hogy a tanulás eredményességének javításához mindenekelőtt a résztvevők munkaképességének fejlesztéséről és fenntartásáról kell gondoskodni. Ezt a feladatot az iskola nem háríthatja más intézményekre, sem a családokra. A munkaképesség-gondozásának az iskolában kell történnie. Ehhez kínál széles elméleti alapvetést és sok gyakorlati tapasztalatot a Kovács-módszer pedagógiája. Dr. Pásztor Zsuzsanna