Miért semmisíti meg valaki a tulajdon életművét, miért gyújtja fel Zygmunt Rogalla a maga honismereti gyűjteményét? Hiszen ha jogilag övé is volt a múzeum, erkölcsileg egy egész közösség formálhatott és formált rá igényt. Környezete értetlenül, megdöbbenve, fölháborodással fogadja tettét. Az égési sebekkel kórházba került Rogalla hatalmas monológja a regény, és amit föltár, az a szeretett föld, Mazuria, amely nemcsak Rogalla szőnyegszövőmesternek és amatőr régész-kultúrtörténész-néprajzosnak, hanem az írónak, Siegfried Lenznek - a Bűntelenek, a Németóra, A példakép és más sikeres művek szerzőjének - is szülőhazája. Mazuria története, főként legújabb kori történelme nemcsak példázat, de példázat is: a történelmi folyamatok visszafordíthatatlanok. A Nyugat-Németországban a mazuriai haza kultuszát makacsul ápoló egykori evakuáltak jobb esetben "délibábos" ábrándok, rosszabban soviniszta-revizionista eszmék hívei; Rogalla azonban bölcs belátással tudja, hogy "minket ott Lucknowban már nem várnak. Aki várhatna, az már nincsen. Se hang nem ismerős, se arc nem fénylik föl, ha valaki meglát, nincs kéz, amely elmúlhatatlan kapcsolatot újítana föl, mert akik voltak, azok nincsenek, belevesztek a semmibe, és eltűntek a mélyben". Siegfried Lenz nem tagadja meg érzelmeit a múlt iránt; de határozottan elutasítja a politikai felhangokat, a mítoszteremtést, a "történelmi jogok" emlegetését, a revansizmust. Műve egyszerre jelentős irodalmi vállalkozás és politikai tett.